Eljött a nagy nap. Elhagytam a várost, az országot, sajnos a barátaimat, a családomat sem vihettem magammal. Várt rám egy új világ! :D Meg egy új család. Talán még fel sem fogtam, hogy mibe is kezdtem bele. 3 hónap ilyen messze az otthonomtól. De hál' Isten a 21. században a kommunikáció egyszerű és sokoldalú, nem lesz ez nagy probléma.
Már 3 napja próbáltam összeszedni mit hozzak magammal. Valamint az ott hagyott dolgokat is össze kellett pakolnom, hogy legyen hely a lakásban, ha valaki jönne a helyemre arra a kis időre, míg én nem leszek. A gépem 13.45-kor indult. Annamari és Pál kísértek ki a reptérre, 11-re beszéltük meg a találkozót a Móriczon. Kicsit hóbortos voltam egész nap, talán így próbáltam elfedni azt a csöppnyi izgalmat, ami valahol mélyen azért ott volt bennem. Még nem fogtam fel, hogy hova is megyek és mennyi időre. Sajnos Pál nem tudta megvárni, a gépem indulását, vissza kellett mennie az egyetemre. Annamari viszont végig velem volt. Nagyon jól esett, és sokat jelentett nekem, hogy mindketten ott voltak. :) A repülőre viszont már egyedül szálltam fel.
Még sosem utaztam egyedül repülőn. Így gondoltam, most sem fogok, gyorsan még meghívtam vagy 150 embert, hogy repüljenek velem. XD Mikor beszálltam a gépbe nem tudom, miért gondoltam, hogy magyar a légutaskísérő, hát magyarul köszöntem, majd kiderült, hogy inglisül jobban értenek, így eme nyelven kérdeztem meg, hogy melyik helyet szánták nekem erre a kb. másfél órás útra. Mivel azt mondták, hogy nincs kijelölve hely, így oda ülök, ahol van szabad, ezért megkérdeztem egy idős hölgyet (angolul), hogy szabad-e mellette a hely (2 is volt belőle) ő olaszul válaszolt, hogy elvileg az egyik foglalt. De rögtön kiderült, hogy szabad mindkettő, így hát helyet foglaltam az ablak mellé. (juppiiijééé!!) A hölgy a legkülső széken ült, a köztünk lévő szék végül üresen maradt, így kényelmesen elfértünk. Talán valamit mondtam neki olaszul, miután ő magyarul megkérdezte, hogy akkor én most olasz vagyok-e , vagy magyar. (ebből is látszik, hogy nem vagyok túl hiteles olasz) Nemzeti hovatartozásunk tisztázása után (ő is magyar) egy jót beszélgettünk az út alatt. Végül átnyújtotta a névjegykártyáját, hogy ha Firenzében járok (ott lakik) nyugodtan keressem fel, vagy ha bármire szükségem lenne.
Pisába érve (csak eddig vitt a repülő) még vártam vagy másfél órát a busz indulásáig, ami Luccába vitt. Lucca utolsó megállójánál várt rám a család majdnem összes tagja, anyuka (Tze'ela) és a 3 kisgyerek, Daniel és Romy (6 évesek), Mia (2 éves). Apuka dolgozott, de azért beköszöntünk a munkahelyére, a tűzoltóállomásra. Majd megérkeztünk a házhoz, egy amolyan mediterrán stílusú sorházban laknak. Szemben a házzal van egy pici kert, ami cserjékkel van körbevéve, 3 fa áll benne. A gyerekeknek egy kisebb játszótér van kialakítva, középen egy nagyobb zöld szabad területtel, valamint egy bambusznádból készült tető alatt áll egy étkezőasztal. Nagyon cuki. :D Nem tudok jobb szót erre, tényleg pici az egész.
Szóval megérkeztem, megkínáltak ezzel-azzal, meg mondták, hogy körbevezetnek a házban, lepakolhatok, pihenhetek picit. Ennek ellenére, egy kávé iszogatás közben "letámadtak" a gyerekek. Daniellel legóztam, Romyval rajzoltunk. Kint az udvaron játszottunk vonatosat, én voltam a gőz a mozdonyban, (én húztam őket) Daniel volt a vezető, (ő irányított, merre menjek), Romy és Mia. Később kint a kertben vacsoráztunk. Először a gyerekek a kis asztalnál. Nem éppen erősségük az egy helyben nyugodtan ülés és evés egyszerre. Folyamatosan produkálták magukat. Mondjuk nekem tetszett, jópofák voltak. Anyukájuknak már kevésbé jött be ez az előadás. Később mi, felnőttek ettünk kint a kertben. Majd hivatalosan is családtag lettem, amit a ház kulcsának átadásával koronáztak meg. :) Este beszéltem az otthoniakkal, igaz nem a saját gépemen, mert elfelejtették a wifi jelszavát. XD
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése